Emlékszem gyerekkoromban voltak telek. Ennek az évszaknak akkor az volt a jellemzője, hogy nem egyszer kutya hideg volt, esett egy hó nevű – akkor varázslatosnak gondolt – csapadék. Fiatalabbak kedvéért a hó fehér színű, hideg, kristályos szerkezetű csapadékforma. Rendkívül élvezetes, így téli napokon a YouTube bámulása helyett – lévén még nem volt ilyen dolog – ebből a hó nevű csapadékból golyókat gyúrtunk, és egymásra dobáltuk. Ezt hógolyózásnak hívták.  Szintén élvezetes dolog. Szóval ott tartottam, hogy volt ez a tél nevű évszak. Pár év alatt eljutottunk a „Emlékszem a télre 2019-ben. Egy kedd délután volt.” realitásáig. 

Aztán volt egy nyár nevű évszak, ami meleg volt ugyan, de néhány nap kánikulától eltekintve egészen kellemes. A kettő között meg volt két évszak, amit mi annyira nem szerettünk gyerekek: az ősz, meg a tavasz. Ide tartozik még, hogy az őszt, csak idővel szereti meg az ember, no meg a tavaszt is. Mind a kettőhöz azt hiszem el kell érni egy életkort.

Ott tartottunk, hogy voltak ezek az évszaknak nevezett dolgok. Akkortájt még nem úgy volt, hogy egyik héten 40 fok van árnyékban, a következő héten meg 5 fok és eső.  Volt átmenet, meg egy rendje a természetnek. Aztán valami megváltozott.

Én a világ szerencsésebb felén élek, ami azt jelenti, hogy hozzájárulok a klímaváltozáshoz, de annak negatív hatásai csupán apró kellemetlenségek számomra. Egyelőre. De ez nem marad így. Ez az a pont, ahol álljunk is meg két idézet erejéig, íme:

“Az emberek Európa-szerte a bevándorlást és a terrorveszélyt tartják a legfontosabb kérdésnek, de a főáramú, Brüsszelt is uraló politikusok óriási erőfeszítéseket tesznek azért, hogy ehelyett a jogállamiság, a kelet-európai országok hálátlansága vagy a klímaváltozás legyen a választás tétje… egy friss felmérés szerint Németországban az emberek 31 százaléka a bevándorlást tartja a legfontosabb kérdésnek, de 32 százalék már a klímaváltozást, ami a független és pártatlan média agymosó hatása miatt van.” – Kövér László, Az Országgyűlés Elnöke– 2019 május

„A világ néhány pontján irrelevánssá válnának a nemzeti határok. Egy fallal vissza lehet ugyan tartani 10-20 ezer embert, de tízmilliót már nem.” – Aromar Revi az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének tagja a klímaváltozás hatásairól – 2018 októberében

Az emberiséget három nagy dolog veszélyezteti a 21. század elején: A nukleáris fegyverek, a nem megzabolázott technikai fejlődés, és a mesterséges intelligencia, valamint a klímaváltozás. Bármelyik nagy veszély nem megfelelő kezelés a szó legszorosabb értelmében emberek millióinak a halálát okozhatja.

Sokszor hallani 1.5 meg 2 Celsius fokokat repkedni a témában. Sokan azt mondják, hogy ez semmi. A klímaváltozás csak valami liberális, zöld nyafogás lsd. Kövér Úrat. Engedjétek meg, hogy éljek egy hasonlattal. Az emberi test átlagos hőmérséklete – hónaljban mérve – 36-37 Celsius, maradjunk a 36 foknál ez egyszerűség kedvéért. Amennyiben 34 Celsius a hőmérsékleted úgy a kihűlés veszélye áll fenn, ha pedig 38 Celsius lázas vagy. Sem egyik, sem másik esetben nem érzed jól magad. Nos, pontosan ugyanez van a Földdel is. Baromira nem mindegy, hogy mennyivel emelkedik az átlaghőmérséklet.

Jelen állás szerint a fiam 2040-ben a Nagy Korallzátony ragyogó színkavalkádja helyén valami elszürkült maradványokat fog találni. Pusztulatot. Igen jó eséllyel a cápáknak, rájáknak is hűlt -elnézést sült – helyét fogja találni.

Nem számítva az emlősök egy negyedét, valamint a szintén kihalóban lévő rovarok, bogarak egy jelentős részét, beleértve a növényvédőszerek használata következtében pusztuló, az emberi élelmiszerek beporzását is végző méheket.

Nem tudomást venni a klímaváltozásról emberiség ellenes bűntett. Pont. Minden olyan politikus, aki ennek a hatását kicsinyíti Önös érdekből, politikai számításból, vagy mert bolond közvetve milliók haláláért lesz felelős. Pont. Kövér Úr ezek szerint ilyen. Pont. Ezeket a milliókat most ítéli halálra. Pont. A biztos halálból menekülök özönéhez képest a 2015-ös menekültválság maga lesz egy könnyed szombat délutáni  piknik a tisztáson. Pont. Minden migránsozós félhülye sírva fog visszagondolni a boldog békeidőkre, amikor 2019-ben virtuális migránsoktól retteghetett az M1-en. Pont.

Egy valamiben egyetértünk Kövér Úrral. Most kell cselekedni. Ő a migránsok ügyében, mi a klímaügyben. Mert mi is tehetünk a dologért. Mindennap. Kezdjük rögtön azzal, hogy nem szavazunk olyan politikusra pártra, aki tagadja a klímaváltozást, mert pusztulást és halált hoz ránk. Tessék ezen elgondolkozni.

Ui.: Ha pedig még mindig nem hiszed a klímaváltozást ajánlom figyelmedbe a Netflix: Our Planet című csodás dokumentumfilm sorozatát. Majd az helyrebillenti az agyad barátom.

Azt hiszem ismerős lesz ez a történet mindenkinek. Gyerekkoromban a 80-as, és 90-es években, ha a szüleimmel találkoztam egy-egy ismerőssel az illendő bemutatkozás után rögtön jött a kérdés: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Én életkoromtól, meg az aktuális álomtól vezérelve soroltam ilyenkor: „Szippantós autó vezető.” – Igen ez volt a legelső �„Pilóta.” „Űrhajós.”

Aztán kicsit később, a kamasz éveim elején még mindig záporoztak a kérdések, de akkor már kamaszos nemtörődömséggel azt választoltam: „Nem tudom.” Teltek-múltak az évek, változott a világ, változtam benne én is. Nem lettem, sem szippantós autó vezető, sem pilóta, de még űrhajós sem. Úgy alakult, hogy közgazdász lettem, és Apuka. Én kezdtem el sétálni a gyerekkel, és ismét felhangzott az ismerős kérdés, csak már nem nekem, hanem a gyereknek tették fel: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Elgondolkoztam ezen a kérdésen a minap, és megírom most megírom mire jutottam.

A helyzet az, hogy szerintem ez a kérdés irrelevánssá, meghaladottá vált. A nagyszüleim és szüleim estében jó eséllyel, ha elkezdtél foglalkozni valamivel a 20-as éveid elején azzal, vagy esetleg valami nagyon hasonló szakmával mehettél nyugdíjba. Az a generáció, aki még ezekkel a gyökerekkel, beidegződéssel rendelkezik éppen most készül nyugdíjba. Jók okkal gondolhatta hát mindenki a 80-as, 90-es években, hogy ez nem fog változni, és én is majd a karrierem elején választott polgári foglalkozásból fogok elmenni nyugdíjba.

Közben a világ változott nálunk a vasfüggöny ment, kapitalizmus jött, a világban a régi kapitalizmus helyét felváltotta az interneten alapuló globalizáció, az összekapcsolt világ. Minden korábbinál könnyebben, és alacsonyabb költségen tudtak együttműködni az emberek egymással a világ különböző pontjain. Ez a kétezres évek elejére azt eredményezte, hogy a tudás addig nem látott mértékben, hatalmas koncentrációban jelent meg a világpiacon.

Megjelent a magyarul kicsit hülyén lefordított „tudás alapú társadalom, tudásgazdaság”. Tudjuk, ha valamiből sok van, annak értéke gyorsan esik, és csak versennyel, fejlesztéssel tartható fenn az értéke. Ez történt a tudással is. A főiskolai iskola lett az új érettségi, aztán a mesterszakos diploma az új alapképzéses diploma, majd lassan a PhD lesz az új mesterszakos diploma. Hihetetlen specifikációk jelentek meg a piacon, amelyek elkezdtek illeszkedni a piaci igényekhez abba hajszolva a munkaerőt, hogy tovább specializálja magát. Ezzel el is értünk napjainkhoz. Azt mondják, hogy egy jelenleg egyetemet elkezdő ember nagy eséllyel fog olyan pozícióban dolgozni az egyetem elvégzése után, ami az egyetem elkezdésekor még nem is létezett. Nézzünk néhány életből vett példát: Eloqua System Administrator, Social Media Content Manager, Growth Hacker, Data Scientist. Nem tudhatjuk, hogy mi történik a következő 5-10-15 évben, de lehetőségünk van néhány dolog előrejelzésére a jelenlegi trendek alapján.

Kétfajta csoportba sorolhatjuk az emberi képességeket: Fizikai és kognitív képességek. Az ipari forradalom óta a gépek fokozatosan veszik át azokat a munkaköröket, ahol a fizikai képességeinket tudják jobb eredménnyel helyettesíteni. A mesterséges intelligencia megjelenésével hamarosan képesek lesznek átvenni kognitív tevékenységeket is Tőlünk. Az Economist egy kimutatása szerint 2030-ra globálisan 375 millió állás (az összes munkahely 14%-a) tűnhet el az automatizáció miatt. Szerintem pusztán félelemből nem szabad megakasztani a fejlődést, de mindenképpen fel kell készíteni az embereket egy ilyen változásra.

Nagyon valószínű, hogy meg fog nőni az igény olyan nagy szaktudást igénylő munkakörökre, ahol az ember a mesterséges intelligenciával együttműködve fog dolgozni (pl.: Adattudós bankhitel ügyintéző). Rendkívül valószínű, hogy egy-egy karrier során legalább 2-3-szor át kell majd képezni magunkat. Így a tanulásra való képesség felül fog értékelődni, és az élethosszig való tanulás nem bullshit lesz többé. Elképzelhető, hogy egy speciális munkaerő piac jelenik meg, ahol egyszerre lesz munkaerőhiány a magasan specializált szakemberek körében, míg tömeges munkanélküliség az alulképzettek körében.

A mostani gyerekeknek feltenni tehát a „Mi leszel, ha nagy leszel?” – kérdést totálisan értelmetlen. Nem tudja, mert nem tudhatja, mert az a foglalkozás 5-10-15 év múlva már lehet nem fog létezni. Hovatovább, lehet, hogy a Te saját foglalkozásod sem, aki most ezt a cikket olvasod. Az egyetlen értelmes kérdés az, amit fel tudunk tenni a gyerekeknek ebben a témában az az, hogy „Hogyan szeretnél élni, ha nagy leszel?”

Látva a saját gyerekemen mit követ el az oktatási rendszer, azt érzem, hogy nekünk Magyaroknak van mit tennünk a változásra való felkészülésben. Lexikális tudásban, amit jelenleg rendszer szinten preferálunk nem fogjuk tudni megverni a gépeket. Aki nem hiszi, hogy ez nem science fiction kérdezze meg a világ dolgairól Sirit, Alexát, vagy a Google Asszisztenst. Előre szólok, el fog csodálkozni. A gépek kezébe adtuk  az összes adatot a világhálóról. Van azonban két dolog, amivel a gépek nehezen küzdenek meg: a kreativitás és a kritikus gondolkozás. Alighanem az egyik legfontosabb stratégiai feladatunk a tudásra való állandó törekvés mellett ezeknek a készségeknek a fejlesztése a magyar iskolákban.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok erről! Várom a kommenteket!

Néhány nappal ezelőtt egy baráti beszélgetés során felmerült a Brexit kérdése, és mindannyian egyetértettünk abban, hogy eddig azt hittük a Monty Python vígjátékokat gyártott, mára kiderült, hogy dokumentumfilmeket arról, ami a csatorna túloldalán megy napi szinten.

Már maga a tény, hogy a Brexit hívők nyertek anno a szavazáson intő jel arra, hogy a vezetők, a vezetés tudománya, valamint a politikai elitek komoly szellemi válságba kerültek a 21. század elejére az egész világon. Ami ezután következett, és napjainkban is zajlik az Egyesült Királyságban intő példa lehet mindannyiunk számára, de különösen nekünk magyaroknak, valamint a magyar szellemi elitnek - ha létezik egyáltalán -, és van mit tanulnunk a történtekből.

Szerintem két dolgot el kell ismernünk rögtön az elején: Először is a globalizáció, valamint a liberális demokrácia az emberiség történetében egyedülálló módon hihetetlen mértékű fejlődést hozott el az egészségügy, az életszínvonal területen, valamint jóval kevesebb háború van a világban, mint korábban. (Mégha az érzet nem is ez, az adatok ezt mutatják.) Természetesen ez nem igaz minden országra, a Föld összes lakójára, de a többség számára talán pozitív, hogy nem kell valamilyen fertőző megbetegedésben meghalni 40 évesen, vagy halomba gyilkolni egymást lövészárkokban nagyjából 20 évente, valamilyen értelmezhetetlen ideológiának való megfelelés okán. Másodszor ugyanez a globalizáció és liberális demokrácia összefogva a technikai fejlődéssel kifejezetten rosszul teljesített az elmúlt 20 évben. Joggal érezhetik azt egyes középosztálybeliek, nem csak Magyarországon, hanem a világ többi felén is, hogy lecsúsznak, korábbi életszínvonalukat nem tudják fenntartani. Egy liberális demokrata számára az első tény elmagyarázása, a második tény megoldása a feladat mindenekelőtt. Szerintem ma Magyarországon hiány van az ilyen higgadt beszélgetésekből.

 A New York Times-ban megjelent a napokban egy elég jó cikk Thomas L. Friedmann tollából, aki számos kiemelkedő könyv szerzője, és akinek az írásait előszeretettel ajánlom mindenki számára. Ő az írásában azt feszegeti, hogy egy modern vezető mindennap felteszi magának a kérdést, hogy milyen világban élünk? Alapvetően négy nagy téma köré csoportosítja a válaszait a mai világról, és szerintem ezeket érdemes nekünk is megfontolni:

Az első dolog, amit kiemel az maga az összekapcsolt világ, ahol élünk.  Tinédzser koromban, ha szerettem volna találkozni a barátaimmal mindig előre megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk. Ha közbejött valami, és nem jelent meg a barátom az adott helyen, akkor elég kevés opcióm maradt a várakozáson kívül. Mára ez drámaian megváltozott. Megszámoltam, csak a zsebemben lévő mobiltelefonban 6 olyan applikáció van, az sms-től a video chatig, amivel bárkivel, a világ bármely részén fel tudom venni a kapcsolatot ingyen, vagy minimális költségért, bárhonnan. Ez bizony hatványozottan igaz a vállaltok szintjén is. Jelenleg egy mikro multinál dolgozom, ami kb. 140 főt foglalkoztat a világban, és 92 országban vannak ügyfelei. Összerakni egy ilyen céget már többé nem a méret, vagy a rendelkezésre álló tőke kérdése. Thomas L. Friedman cikkében azt írja, hogy korábban a gazdasági siker a tudás felhalmozásán, és annak agresszív védelmén alapult, de mára a megszerzett tudás nagyon nagy mértékben avul el. Így a jövőben az tud gazdaságilag sikeres lenni, aki a lehető legnyitottabban be tud csatlakozni a tudás, az információ áramlásába. Megint a személyes példámmal élve: van olyan kollegám, aki az adott országban egyedüli alkalmazott, de egy globális csapatot vezet. Egész egyszerűen azért, mert nem fizikai lokációhoz ragaszkodunk, hanem globálisan megszerezhető tudáshoz. Magyarán egy ország, ami úgy gondolja, hogy lecsatlakozok valamifajta félreértelmezett önállóság okán ezekről a globális tudásláncokról nem lehet sikeres manapság.

A második észrevétele, hogy egy jó vezető szélesre tárja az országának a kapuit a technológia és a globalizáció előtt, mert így elsőként tapasztalhatja meg a változásokat, valamint bevonzza a legintelligensebb, és a kockázatra legéhesebb tehetségeket. Egy elég jó példával él: Ki a Microsoft vezérigazgatója? Satya Nadella. Ki a Google vezérigazgatója? Sundar Pichai. Ki az Adobe vezérigazgatója? Shantanu Narayen. Gondolom mostanra kapizsgáljátok már. A legtehetségesebb emberek oda vándorolnak, ahol a rendszer nyitott a szabad kereskedelemre, valamint a bevándorlásra. Szerintem a bevándorlás körüli hisztivel pont a jövőnket éljük fel. Ne tessék félreérteni, nem gondolom, hogy szélsőséges muszlim terroristákat kellene tömegével beengednünk. Ellenben azt gondolom, hogy az elmúlt években tapasztalt bezárással elüldözzük az olyan tehetségeket, akik esetleg 10-15 év múlva az adott területükön meghatározó vállalatokat tudnának működtetni, akár Budapestről.  Sok mindent lehet, de a bevándorlás politikát nem lehet Mari néni ízlésére bízni Sajóbábonyból.

A harmadik meglátás a fentiekből következik. Ez az egymással összekapcsolt világ bizony globális problémákkal szembesül, amelyek megoldhatatlanok nemzetállami keretek között. Szerintem a környezetszennyezés, a technológiai fejlődés által okozott problémák vagy a pénzügyi rendszerek összekapcsoltságából adódó kérdések nem megoldhatók nemzeti keretek között. A Romániában a Tiszába ömlő cián ugye nem állt meg az országhatárnál? Ugyanígy a Braziliában kivágott esőerdők okozta károk sem állnak meg az államhatárnál, és igen, hatással vannak ránk.  Ahogy a Facebook privacy policy-ja sem áll meg Hegyeshalomnál, hogy elnézést kérjen, ha esetleg a cég kilóra eladja a szokásainkat, az életünket, a legféltettebb titkainkat annak, aki fizet érte. Ezentúl legalább 2008 óta azt is tudjuk, hogy a pénzügyi rendszer problémái sem állnak meg a határnál. (A nem igazán jó egészségi állapotnak örvendő Pannon Puma nagyjából egy hét alatt döglött meg anno.)

Végül nem árt a történelmet sem ismerni. A széttöredezett, egymással versengő, nacionalista országok nagyjából 20-30 évente lángba borították Európa egy részét, vagy az egész kontinenst akár. Az EU és a NATO pontosan ennek a megelőzésére jött létre. Ennek köszönhetően a délszláv háborúktól, valamint a Krími konfliktustól eltekintve jelentős összecsapás nem volt Európában. Teszem hozzá egy a korábbiakhoz hasonló konfliktus az atomfegyverek árnyékában komoly következménnyel járna.

Sem Donald Trumpnak, sem Vladimir Putinnak nem érdeke egy erős Európa, mert az komoly versenybe kényszerítheti őket. Érdeke azonban olyan versengő nacionalista vezetők jelenléte Európában, aki kifejezetten gyengítik a kontinens egységét. Meggyőződésem, hogy Oroszország egy egységes és erős Európa mellett labdába sem tudna rúgni, és az USA-nak is fel kéne kötni a gatyamadzagot még középtávon is, ha versenyezni szeretne velünk.

Szerintem 21. századi vállalatvezetőként, vagy a szellemi elit tagjaként, esetleg a közelgő EU parlamenti választások kapcsán érdemes elgondolkodni ezeken a kérdéseken. Kíváncsi vagyok mit gondoltok erről, odalent kommentben írjátok meg!

A hivatkozott The New York Times itt találátok.

Volt egy álmunk. Nekünk közösen. 1989-et írtak. Én akkor a csattogós lepkét tologattam, de érzetem az álmot, és ami azt illeti meg is örököltem. Te talán még tervben sem voltál, de még ez esetben is pontosan tudod miről beszélek.

Úgy szólt az álom, hogy szeretnénk úgy élni, mint az osztrákok, és hogy szeretnénk szabadok lenni. Visszatekintve, talán picit többen szerették az első részét, a másodikat megcsak úgy félszívvel. Pedig a első nincsen a második nélkül. Nagyon nincs.

Mert a szellemileg szabad, egészséges, önmegvalósító ember csodákra képes. Vegyük például 1961-et, amikor Kennedy bejelentette, hogy az Egyesült Államok 9 éven belül embert fog küldeni a Holdra. Nekem talán ez a történet, ami a legjobban megmutatja a szabad ember erejét. A bejelentés pillanatában senki nem tudta, hogy milyen technológiával, milyen úton fogják elérni a célt, de egy valamit biztosan tudtak a szellemi szabadság elnyomására építő Szovjetunió előttük jár. Az inspiráló cél hatására amerikai fiatalok milliói választottak olyan pályát, amellyel remélhették, hogy dolgozhatnak ezen a célon. Igen, 1969-ben az Egyesült Államok szabad elméi embert juttattak a Holdra, ők mindannyian. A történet nem ér itt véget, messze sem. Valahogy mindig többnek gondoltam még ennél is az Apollo 13 történetét, amely még ennél is jobban mutatja meg a szabad emberben rejlő lehetőséget. Az Apollo 13 esetében minden beütött, ami beüthetett. Le merem írni, a körülmények ismeretében, hogy a három űrhajósnak az 1970-es küldetés alatt meg kellett volna halnia. A szabad, kreatív ember ellenben képes volt élve hazajuttatni őket sok százezer km távolságból egy űrhajónak aligha nevezhető repülő vasdarabban. Tisztázzuk, ha ez a szovjeteknél történik, mindenki meghal a legnagyobb titoktartás mellett... Nem mellékesen az űrprogram hatására a tudományos pályára lépő milliónyi amerikai olyan technikai újításokat tett le aztán az asztalra, mint a személyi számítógép.

A szabad ember a szabadságából következően kreatív, mer alkotni és nagyszerű dolgokat hoz létre az űrrepüléstől a gyógyászaton keresztül, a művészetekig. Mert nem fél másook véleményétől. Az én olvasatomban ez a liberális demokrácia.

Sajnálatos módon elterjedt egy elképzelés itthon a liberális demokráciáról, ami valahogy úgy szól, hogy a liberális demokrácia az, amikor egy drogos buzi seggbe dug a nyílt utcán, az emberek meg nézik, és tapsolnak hozzá. Aki valaha találkozott meleggel, pontosan tudja, hogy esze ágában nincs seggbe dugni, köszöni szépen szeretetben, békében eléldegél a kapcsolatában. Aki valaha találkozott a liberális demokráciával, pontosan tudja, hogy nem a szabályok nélküli élet világa az. Egészen határozottan ki vannak jelölve a keretek, de azon belül mindenki kedvére játszik, alkot. Igen, alkot, és a teljesítménye alapján van megítélve, nem pedig az uram-bátyámkodás rendszerében betöltött helye szerint. Nem állítom, hogy a liberális demokrácia tökéletes, de azt állítom, hogy nem találtak fel jobb rendszert még az ember szabadságán kívül az általános jólét megteremtéséhez.

Minden olyan rendszer, így az illiberális demokrácia is, amely bármilyen mértékben a szabad, kreatív ember korlátozására épít bukásra van ítélve, és alkalmatlan a jólét megteremtésére.

Persze a liberális demokrácia felelősségekkel is jár. Mert az vagy, amit a magad kreativitásából elérsz. A jelenlegi nagy illiberalizmusunk esetében sokkal egyszerűbb felfelé mutogatni, hogy én mint egyén miért vagyok sikertelen, boldogtalan, pénztelen stb. Ez egy liberális keretek között működő rendszerben elképzelhetetlen, csak magadat okolhatod.

Néha az az érzésem, hogy a magyarságnak valami fajta lelki perverziója van az „erős kezű” vezető iránti igényben. Aki megmondja, mit csinálj. Gondolkozik helyetted. Mert kreatív nem akarsz lenni. Aztán majd utáljuk közösen, ha nem úgy mennek a dolgok. Én azt látom, hogy a világ nagy vezetői, akik igazán elértek valamit ebben az értelemben nem voltak „erős kezűek”, sokkal inkább inspiratívak. Nelson Mandela, Martin Luther King, Teréz Anya, II. János Pál Pápa, Abraham Lincoln, mindnek volt egy álma, és képesek voltak arra, hogy rávegyenek más szabad és kreatív embereket, hogy velük álmodjanak. Inspirálták őket.

Az elmúlt évszázadok magyar sikertelenségének egyik nagy oka szerintem pont az arra való törekvésünk, hogy erős kezű vezetőt keresünk, nem pedig inspiratívat. Nekem Április 8-án a kérdés az lesz, hogy hogyan tudjuk megálmodni ezt az országot. Nem tervek, pontok, pártprogramok, hanem egy inspiráló álom kell a szabadságában kreatív ember számára. A többi megy magától, mert biztosan lesz, aki tovább álmodja azt az álmot.

Én mélyen hiszek a szellemileg szabad, kreatív ember erejében. Ti milyen országról álmodtok?

Mulya gyerek voltam. Rendkívül mulya. A családi anekdoták között szerepel egy eset, amit most megosztok veletek. Éppen a szomszéd sövényén repültem át egy jól irányzott tasli után.  Nagynéném, aki igen harcias természettel áldott meg az Ég, kirontott a házból, és ő tette helyre az engem éppen a szomszéd ház előtt inzultáló kölyköt. Elmondása szerint nézte egy darabig a konfliktust majd mikor úgy gondolta, hogy nem tudom megvédeni magam kirontott a házból. Az eseten azóta is jókat röhögünk, ahányszor szóba kerül. Bitzosan Neked is van hasonló sztorid.

Nem szokott azonban szóba kerülni, de én akkor majd elsüllyedtem szégyenemben. Amikor én kölyök voltam, nem volt szokás felnőtteket bevonni a konfliktusokba. Szégyen volt. Sokkal nagyobb, mintha alulmaradsz a harcban.

 Történt ugyanis, hogy mi gyepáltuk egymást a suliból hazajövet kisebb-nagyobb rendszerességgel. Tudniillik nem jött értünk senki, hanem megoldottuk gyalogszerrel, kulccsal a kezünkben. Még akkor is, ha történetesen nálunk mindig volt otthon valaki. Valahogy tudták a szüleim, hogy jobb, ha egyedül jövök haza a suliból.

Hogy miről jutott ez az eszembe? A napokban szóba kerültek a „mai fiatalok”. Onnan tudod, egyébként, hogy elkezdtél öregedni, ha a tizen- és huszonévesekről, már mint „mai fiatalokról” emlékezel meg.  Szóval mai fiatalok, vagy trendi módon a „Millenials”, vagy másképpen az Y generáció vége, meg a teljes Z generáció. Kinek, ahogy tetszik. Szóval beszélgettünk, mi „nagy öregek” ott a „mai fiatalokról”. Volt minden mi jelmezi őket, mikor érzik jól magukat, elvárások vs. teljesítmény. Zsörtölődtünk, de ugyanakkor tettünk néhány fontos megállapítást is: nevezett nemzedék imádja „felnyomni” egymást.

Mi anno, ahogy a fenti példában is leírtam, egyfajta véd- és dacszövetségben voltunk. Még a legádázabb ellenségek is, azonnal védték egymást, ha pl. egy tanár megjelent a verekedés helyszínén, és körmünk szakadtáig állítottuk, hogy nem történt semmi. Valahogy tudtuk, hogy így van rendjén. Ha volt, aki mégis árulkodott, annak megvetés, és kiközösítés lett a sorsa hosszú időre. Nem árulkodtunk pont.

Ezzel szemben azt látom, hogy valami megváltozott. Gondolkoztam rengetget, hogy hol lehet a probléma. A helyzet az, hogy látom a saját fiamon, hogy az iskola jelenleg egyfajta elvárásként fogalmazza meg, hogy egymást „nyomják fel” a gyerekek. Bátorítja őket erre, már-már intézményesített módon. Oda a betyárbecsületnek, és ezzel gyakorlatilag egy belekódolja egy generációba azt, hogy ez helyes, ez követendő. Aztán ezek a „gyerekek” előbb-utóbb megjelennek a munkaerőpiacon, és azt hiszik, hogy ez így normális. Nem az ő hibájuk, de normálisnak akkor sem normális.

Természetesen vannak kivételek, de nagy átlagban ez a helyzet. Iskola híján a feladat ránk maradt, hogy elmagyarázzuk, mi a betyárbecsület.

Állunk a parkolóban.  Bentről techno zene szűrődik ki. Hideg van, sál sapka. Másnak, de nem nekem. Én 132 kiló 184 cm. Ennyi zsír egészen jól szigetel, hogy soha ne fázzál igazán. Mostanában önpusztító életmódot éltem. Most eszedbe jut az ex, a spuri, a koksz, a hernyó, a kristálymet, vagy, hogy iszom. Ízlésedtől függően.  A cigi alap.

Tévedsz barátom. Én más önpusztításba szerettem bele: zabálok. Szar műsor megy a tévében? Mi van a hűtőben? Unatkozok? Mi van a hűtőben? Stresszes napom volt? Mi van a hűtőben? Vagy csak egyszerűen csináljunk valamit! Mi van a hűtőben? Fojtsuk le valamivel. Mi van a hűtőben?

Szóval itt kint, a hideg parkolóban előnyei vannak. Nem fázok. Persze ott vannak a hátrányai is: Két emelet lépcsőzés - alacsony belmagasság mellett - öt perc lihegéssel jár, fürdök az izzadságban, a pulzusomat érzem koppanni a belülről a tarkómnál. Meg kell állni. Nyáron klíma nélkül az élet pokol. Izzadok 7/24. A ruhákat állandóan „kinövöm”. Az XXL szorít, hasban a gombolás szétfeszül.

Szóval itt állunk a parkolóban, mások fáznak, nekem még pont jó. Bentről áramlik a techno. Kapaszkodás az utolsó szalmaszálba: „Ez a hely a gyűrött nyakú dinnyehordóknak való.” – mondom. „Gyere, meglátod jó lesz.” – mondja.

Bemegyünk. Regisztráció. Igen, fogyni akarok. Akarok? Igen elfogom, hogy kaptam felvilágosítást az orvosi állapotomról. (Nem kaptam, szerencsére.) Öltöző. Nem csak gyűrött nyakú dinnyehordók.

Lehet így is lehet élni? Futópadon gyaloglás. Életemben először. 10 perc. Lihegek, izzadok. Hol a vége? Még csak 3 perc telt el? Majd elliptikus tréner, bicikli. Az „edzés” kevesebb 40 perc. Régen nem érzett, de jóleső fáradtság. Aznap úgy alszok, mint a bunda.

Abban a parkolóban három éve álltunk. Most 102 kiló 184 cm. Nincs problémám 100 emelet lépcsőzéssel.  Örömmel vetem alá magam válogatott kínzásoknak, sőt egyre inkább keresem azokat. Teljesen más módszerek, más étrend és a hűtő ajtó is ritkábban nyílik. Ha nyílik az egészségesre fókuszálok, kevés szénhidrát, zöldek, sok víz mellett.

Rendszeres mérlegelés, pulzus figyelve. Azt hiszem elfogadtam, hogy az egészség fontos dolog. Jobban érzem magam. Persze nem múlik el nyomtalanul az önpusztítás. Striák a hason külsőleg, és azt hiszem, jól gondolom, hogy a szervezetem belseje sem felejt. De igyekszem, és élvezem. Ha nem muszáj, nem döglenék meg 50 évesen, valamilyen jópofa szív és érrendszeri megbetegedésben.

De hogy jön ez a történet a blog – általában közéleti - témájához? – teheted fel jogosan a kérdést. Nem is olyan régen belefutottam egy Meskó Bertalannal készített interjúba a Figyelőben*. Őt–egyedüli magyarként – megtaláljuk a Future Health 100-as listáján, amely a jövő egészségügyét meghatározó innovátorokat tömöríti és 2016-ban pedig a digitális egészségügy legnagyobb hatású szakértőjének választották.

Ez az interjú elgondolkodtatott. Sok minden változott az elmúlt három évben az egészségi állapotomban. Közgazdász nyelvezettel élve, maradjunk annál, hogy javultak a kilátásaim az egészségem tekintetében. Magyarán feltételezhető, hogy nagyobb eséllyel nem halok meg, válok keresőképtelenné idejekorán. Így többlet (adó és javak) előállítására leszek képes ahhoz képest, mint aki nem figyelve az egészségére önromboló életmódot folytat. Ha már közgazdaság, akkor egy normális univerzumban ezek a javuló kilátások, javuló költségekkel is járnának. Mármint egy normális univerzumban. Kár, hogy mi itt, és most nem abban élünk. Mert ha valami nem változott az egészségi állapotom függvényében, akkor az a teherviselésem mértéke. Az államot nem igazán érdekli, hogy javultak a kilátásaim, kvázi csökkentettem a várható velem kapcsolatos költségeket, az ugyanakkora terhet ró rám. De lássuk mit nyilatkozott erről a problémáról Meskó Bertalan:

„Mert az egészségbiztosításnak világszerte százszor vagy akár ezerszer is többe kerül egy dohányzó, helytelenül étkező és keveset mozgó páciens, mint egy egészségesen élő. Miközben ma mindkettő lényegében ugyanannyi járulékot fizet. Ez a hatalmas aránytalanság nem tartható fenn, ezért a modern, viselhető eszközök által gyűjtött adatok előbb-utóbb kihatással kell, hogy legyenek az országok egészségügyi rendszereire. Ha mi magunk nem találjuk ki, nem szabályozzuk ezt, akkor piaci alapon történik meg az átállás, ki lesz kényszerítve.”

Az európai ember a „panda, ami nem kefél a létfenntartásért” – nagyjából így lehet összegezni azt a sirámhalmazt, amelyet neves társadalom tudósok hangoztatnak, a közgazdászokkal karöltve. Fogyó és öregedő népesség mellett kellene fenntartani a nyugdíjrendszert, az egészségbiztosítási rendszert. Mindamellett, hogy nem feltétlenül csak törvényalkotással, de sokkal inkább a közgondolkozás megváltoztatásával azonnal neki kellene állni a „gyerekvállalási” kedv fokozásához szerte Európában- amiről most csak ennyit, mert jelen írásnak nem célja e témakör további boncolgatása -, egyfajta kényszerpályaként át kell gondolni a nyugdíjkorhatár növelésének a kérdését. Erre sokan csak annyit mondanak: „Anyád!”. Nos, nem tudok nem egyetérteni. Például ma Magyarországon megnövelni a 65 éves nyugdíjkorhatárt hülyeség. Egészen egyszerűen egy mai 65 éves férfi, nincs abban az egészségi és szellemi állapotban – tisztelet a kivételnek-, hogy érdemi, építő munkára képes legyen.  Ellenben egy közösség legjobb befektetése, ha az emberekbe fektet. Egy állam esetében ez az egészségügy, valamint az oktatásügy.

A feladat tehát adott, valamilyen módon ösztönözni kell a fiatalabbakat arra, hogy évtizedek múlva képesek legyenek egészségileg, lelkileg és szellemileg ellátni feladataikat, mindezt úgy, hogy addig is kevesebbe kerülnek a közösségnek.

Einstein szerint: „Nem lehet megoldani problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket.”. Így nekünk sem lehet a 19. század végén, 20. század elején keletkezett intézményi rendszerrel, gondolkodással megoldanunk a problémáinkat. Azok az akkori kor emberére, megoldásaira, technológiáira lettek szabva, de jól működtek egy darabig, de meghaladta őket az idő. Nem javításra, hanem cserére szorulnak. Mennyi időnk van a változásra? Ha tegnap kezdtük volna is késő lenne. Kár, hogy mind az európai, mind a magyar politikai mezőny zsúfolásig van olyan politikusokkal – ne nevezzük őket vezetőknek –, akik az elmúlt több száz év legtehetségtelenebbjei. Látóhatáruk az adott pillanat, a legjobbak esetében talán 1-2 év, világlátásuk a 70-es években ragadt. Se ötletük, se tudásuk változtatni, és ami a leginkább búsulásra ad okot, hogy valószínűleg ésszel sem érik fel a szükségét. Lehet nem véletlen, hogy ma Magyarországon az Emberi Erőforrások Miniszterét – amely név már önmagában is röhej, ha belegondolunk – nem Meskó Bertalannak hívják.

 *(Figyelő 2016 51-52 szám, 52-54. oldal)

Érdeklődőknek:MedIQ blog

Kezdjük rögtön egy idézettel:  „A magyar oktatási rendszer sosem lesz olyan, de nem is kell, hogy olyan legyen, mint, mondjuk, néhány tengerentúli országé, amely ebben a versenyben látványos eredményt ért el. Ha ezen országok elküldenék a tanítványaikat egy nagy európai múzeumba, ahol művészettörténeti, történelmi, irodalmi, bibliai vonatkozású ismeretekre van szükség, akkor egy ilyen versenyt a magyar diákok nyernének meg magasabb általános műveltségüknek köszönhetően.”- Hoffmann Róza a PISA-teszt eredményéről.

Visszatérő érzésem az, hogy a magyarságlét a legjobban csakis kizárólag Monty Python jelenetekkel írható le. Van egy rész az Erik a Viking című alapvetésükben, amely rögtön beugrott erről, íme:

Az önámítás veszélyes, akarom mondani halálos dolog. Nem az a baj, ha nehézségeink vannak, hanem az, ha már ott tartunk, hogy nem valljuk be azokat magunknak. Tapasztalatom szerint ez egyenes út a lassú, de biztos totális csődhöz.

Egy ország két terülten „fektethet” be a legjobban hosszútávon. Az egyik az egészségügy, a másik az oktatásügy. Ez a kettősség biztosítja azt, hogy testileg és lelkileg egészséges emberek nagy dolgokat hozzanak létre. Közhely, de a rendszerváltozás utáni Magyarország két területből vont el forrásokat ez az oktatásügy és az egészségügy, miközben versenyképességről papol.

De maradjunk az oktatásügynél. Rózsa asszony szerint, ha lenne olyan felmérés, ami egy múzeumban zajlana, és művészettörténeti vagy bibliai kérdésekben kérdezné meg a tanulókat, nos abban mi lennénk az élen a magasabb általános műveltségünknek köszönhetően. Ez szuper! Lássuk egy másik idézetet egyenesen a PISA jelentésből:

„Low performers in science are unable to use basic or everyday scientific knowledge to interpret data and draw a valid scientific conclusion. In mathematics, they cannot compute the approximate price of an object in a different currency or compare the total distance across two alternative routes. In reading, low performers struggle with recognising the main idea in a text.” 

Néhány gondolatot kiemelve, és magyarázva: Ha úgy hozná a sors, hogy a gyengén teljesítők egy másik országba vetődnének, képtelenek lennének összehasonlítani az adott ország árait a hazaival, mert hiányoznak az alapvető matematikai készségeik ehhez. Képtelenek továbbá két egymás alternatíváját jelentő út távolságát összehasonlítani. Ha még ez nem lenne elég, ennek a 27,5%-nak nehézséget okoz felismerni egy szöveg alapvető jelentését.  Tisztelettel kérdezem Rózsa asszonyt, ha valaki képtelen megértenie egy szöveget, akkor hogy fészkes fenébe nyerne meg bármilyen múzeumi, biblia ismereti versenyt?  Említett felmérés szerint a jelenlegi 15 évesek 27,5%-ról beszélünk. Milyen módon tervezzük őket a jövőben alkalmazni? Tán csak nem biblia tudósként?

Tudom, hogy Rózsa asszony és magyar pedagógus társdalom nem egy, és ugyanaz. De napi szinten van dolgom a magyar pedagógusokkal, és sajnos azt kell mondanom, hogy az elkötelezett munkájára hivatásként tekintő pedagógus ritka, mint a fehér holló. Sokkal inkább arról van szó, hogy olyan emberek mentek az én generációmból pedagógusnak, akiknek nem volt jobb ötlete a gimnázium után, de egy tanárképzőbe még éppen felvették őket. Ezekből lejöttek a pályaelhagyó pedagógusok, és aki fennmaradt maradt nekünk itt képezni a gyerekeket. Ha úgy tetszik az ország stratégiai céljait, saját álmainkat a kezükbe adtuk. Hibáztunk, mert nem tettük, nem tesszük a tanári pályát megbecsült, és vonzó karrier céllá. Így most itt vagyunk mindannyian süllyedő Atlantiszunkon, és amire telik az pusztán annyi, hogy „nem süllyedünk”, az önámítás csapdája. Félek, mi már nem süllyedünk, hanem elsüllyedtünk.  Bár tévednék,  és ne így legyen.

Tavaly valamikor karácsony környékén hallottam egy bölcsességet, ami nagyon megragadt bennem. E szerint, egy bizonyos életkor után az ember már jobban szereti a karácsonyi készülődést, mint magát a karácsonyt.  Ami miatt mélyen megragadt bennem a dolog az az volt, hogy magam is észrevettem, hogy a lázas készülődés (a karácsonyvárás, ha úgy tetszik), már egy ideje jobban fekszik, mint maga a karácsony. Azt hiszem, hogy ez azzal lehet összefüggésben, hogy az ember egy életének egy bizonyos pontján megérti az addig sokszor hallott „adni jobb, mint kapni” üzenetet. Valahogy, amikor ez megtörténik, akkor izgalmas lesz ez az adventi időszak. Ismerős illatok, hangulatok, és zenék jönnek szembe ilyenkor az utcán. A forralt bor, fahéj illat, a giccses, de ilyenkor mégis helyén lévő karácsonyi dallamok. Sokakat hallok ilyenkor panaszkodni, hogy nincs karácsonyi hangulatuk, ellenben még rengeteg dolguk van az ünnepig. Igen, mi magyarok azért ilyenkor is igyekszünk átpanaszkodni magunkat ezen az egyébként csodás időszakon. Valahogy az advent nekem arról szól, hogy az ember otthon megpihen egy gyertya fényénél, elmegy sétálni egy karácsonyi vásárba élete párjával, felkészül, megpihen. No, és közben persze borzasztóan izgul – mert ugye adni jobb, mint kapni -, hogy az ajándék valóban tetszeni fog-e. Szóval december van, advent van, hangolódjatok.

Két videóval is kedveskednék, hogy lássuk, hogy kell ezt csinálni. :)

Már gyerekkoromban sem rajongtam az ötletért, ha megpróbáltak egy-egy cselekedetembe belemagyarázni valamit. Szerintem vagyunk ezzel így egy páran. Szerencsére az idő ezen nem segített, így félúton 30 és 40 között sem jobb a helyzet, változatlanul nem szeretem, ha bármilyen döntésembe elkezdenek belemagyarázni vélt, vagy akár valós dolgokat.

Most viszont azt látom, hogy nemzeti szintre emeltük a problémát azon a 93.000 négyzetkilométeren, amit Magyarországnak hívunk, illetve egy picit azon túl is. Hogy mire gondolok? Október 2-án elvileg népszavazni kellene menni. Elvileg. A gyakorlat ennél viszont sokkal bonyolultabb.

Gyerekkorom óta a szüleim arra tanítottak, hogy a demokratikus jogainkkal élni kell, így mióta betöltöttem a 18-at soha, semmilyen szavazást, népszavazást nem hagytam ki, még akkor sem, ha bonyolultabb volt megoldani a szavazást. Egyszerűen nem fért bele erkölcsileg, hogy ne menjek.

Most viszont először úgy érzem, hogy a magyar politikai elit nem hagy opciót. Pontosabban lefedett minden opciót valaki a maga javára. Lássuk, mire gondolok:

 A feltett kérdés nagyon egyszerű, a saját szigorúan szubjektív szempontomból egyszerű megválaszolni.  „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Fontosnak tartom az Európai Uniót, szerintem a belépéssel alapvetően jól jártunk, még akkor is ha, nem annyira, mint gondoltuk. Ellenben a Magyar Országgyűlést nem lúgoznám ki, mert hiszek a nemzeti önrendelkezésben. Így a kérdésre adott válaszom nem. Csakhogy, ott vannak a mögöttes dolgok.

Ha nemmel szavazok, a szavazatomra le fog csapni a kormányoldal. Mondván, hogy igazuk van mindenben, amit menekültügyben tesznek, és legfőképpen mondanak. Ezzel viszont nem értek egyet, mert nagyon fontos megvédeni a schengeni határokat, és valóban fontos, hogy embertömegek ne vándoroljanak ellenőrzés nélkül keresztül Európán. Ha ezt nem tesszük hihetetlen biztonsági kockázatokat húzunk magunkra. Persze egyben humanitárius kérdés is, de két oldalról. A háborús országokból érkezőkön segíteni kell, de ez nem járhat azzal, hogy kockáztatjuk akár a legkisebb mértékben is az Európában élők biztonságát. Ha a kormány cselekedetei itt lezárulnának rendben is lennék a dolgokkal. Ellenben ők csúnyán túltolták a dolgot. Nem lehet, nem szabad 4 évnyi kormányzást egy menekültellenes kommunikációra építeni.  Egyrészt, mert visszatetsző, másrészt, ha nincs más üzenet, hogy hogyan lehet egy valóban prosperáló a teljesítményt elismerő Magyarországot teremteni, akkor tessék lemondani. Hát ennyit a „Nem” válaszról.

Az „Igen” válasz esetén valószínűleg elvinnék a voksomat a liberálisok, de a fentiek alapján ez nem fér bele világnézetileg. Ha otthon maradok életemben először egy egész horda csap le a voksomra: DK, Együtt, LMP, talán az MSZP ( bár ők igazából már maguk sem tudják, szerintem milyen állásponton vannak) stb.  Tehát, ha nem akarom beskatulyáztatni magam, akkor otthon sem maradhatok.  

Így aztán egy opció marad. Érvénytelenül szavazni. Igen ám, de erre is megvan a jelentkező. A Kétfarkú Kutyapárt! A mai parlamenti ellenzékre nézve szégyen, a kormányra nézve meg egyenesen gyalázat, hogy a legötletesebb, leghumorosabb, legmegragadóbb kampányt az ügyben egy önmaga létezését is viccnek tekintő alakulat jegyzi.

Aztán itt vagyunk mi néhányan ebben a szellemi tébolyban, akik hisznek abban, hogy valóban lehet építeni egy önmagát komolyan vevő, az urambátyámkodás nélkül működő a teljesítményt elismerő Magyarországot, amely sorsát képes a kezébe venni és irányítani azt. Na, nekünk nem maradt egyetlen egy szabad opciónk sem október 2-án.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – jut eszembe az agyonidézett Antall József idézet a BREXIT kapcsán fellángoló generációs viták kapcsán.  Nevezetesen, hogy a bent maradás mellett a fiatalok többsége állt ki, míg az idősebbek a kilépés mellett tették le a voksukat. Se szeri, se száma azoknak a posztoknak, amelyek arról szólnak, hogy a fiatalok tüntetnek az „Elloptátok a jövőnket” feliratokkal a döntés ellen.

Keserű tanulság, hogy a generációmnak nem tetszett forradalmat csinálni. Hortobágyi László erről így vélekedett egy interjúban valamikor 2001 környékén:

 „E nemzedék számára teljesen természetes, hogy lelépjen ebből a világból, hol tabletta, hol hangerő, hol loopolt szekvenciák révén. A nem létező társadalmi jelenlét szempontjából ez szinte mindegy. Ezek a gyerekek - egyébként tökéletesen érhető módon - az adott lehetőségek közül az egyetlen lehetséges alternatívát választják, hiszen a hatalom, a profit és a multinacionális gépezetekkel szemben semmiféle politikai, társadalmi, fizikai és művészeti artikulációnak nincs esélye…, hiszen egy másodpercig sem kérdőjeleződik meg a valós világ, föl se merül, hogy valamin javítani kéne, vagy másképp csinálni…Engedelmes munkaerő módjára ledolgozzuk a heti öt napot, aztán egy vagy két éjszakára lelécelünk, hogy egy másik világban legalább egy picit otthon érezzük magunkat.”

A techno nemzedéknek – szeresse a gépzenét vagy sem -, nincs közös ügye, így átadta a közügyek irányítását a 60-as évek nagy generációjának, jobb esetben, a 70-80-as években fiataloknak. A techno generáció visszahúzódott globális vállalatok irodaházaiba, és most nagyot néz maga elé, hogy mi történt.  Legtöbbünk semmilyen esetben nem menne politikusnak, így Európa meg kell, hogy elégedjen megkérdőjelezhető tehetséggel rendelkező korunkbeli politikusokkal. Kiváltképpen igaz ez a hazai viszonyokra. Ugyanis itthon sincsen másként, sőt! A FIDESZ, és az összes baloldali szerveződés lényegében az alapítók generációjának harcát vívja. Nagyon leegyszerűsítve jobboldalról nézve a harc úgy néz ki, hogy vannak a kommunisták, meg azok, akik nem azok. Balról nézve a világot van a fasiszta, szélsőjobbos csőcselék, meg vannak az igazi, magasan képzett értelmiségi világpolgárok.  Az egyik szívből utálja a globalizációt, a másik pedig még a csapvizet is importálná, ha tudná.

Ebben a helyzetben maradtunk itt maroknyian – már akik itt maradtak -, és érezzük, hogy valahogy a nekünk fontos dolgok mind európai, mind magyarországi szinten nem kerülnek terítékre. Láttunk már valamennyit a világból, és tudjuk, hogy a például a globalizációt önmagában kár szeretni, vagy gyűlölni, elég, ha felismerjük a létezését, és megpróbálunk a lehető legjobban alkalmazkodni hozzá. Azzal áltatjuk magunkat a nagy multik árnyékából kinézve, hogy a politikát is döntés segítő vállalatirányítási rendszerek működtetik, hogy a döntések mindig racionálisak, megalapozottak, és az össztársadalmi jót nézik. Sajnos tévedünk, nem kicsit, nagyot.

Megjósolom, hogy a BREXIT után jön még majd egy nagyobb sokk, amikor a 70 éves Trump, és a szintén majdnem 70 éves Hillary csatájából Trump kerül majd ki győztesen.  Az amerikai fiatal választók igazi tragédiája, nem a gőgős arrogáns Trump, vagy a nemzetbiztonsági kockázatként, önmagát törvényen felül helyező Hillary, hanem az, hogy nincs jó választás számukra.  Mit csinál a techno generáció választási lehetőség hiányában?

Itt vagyunk hát egy nemzedék, aki elfelejtette megcsinálni a saját „forradalmát” ezért végignézi, hogy mások csinálnak helyette valamit. Aztán, amikor nem tetszik,akkor rácsodálkozunk, hogy ez hogy történhetett.