Néhány nappal ezelőtt egy baráti beszélgetés során felmerült a Brexit kérdése, és mindannyian egyetértettünk abban, hogy eddig azt hittük a Monty Python vígjátékokat gyártott, mára kiderült, hogy dokumentumfilmeket arról, ami a csatorna túloldalán megy napi szinten.
Már maga a tény, hogy a Brexit hívők nyertek anno a szavazáson intő jel arra, hogy a vezetők, a vezetés tudománya, valamint a politikai elitek komoly szellemi válságba kerültek a 21. század elejére az egész világon. Ami ezután következett, és napjainkban is zajlik az Egyesült Királyságban intő példa lehet mindannyiunk számára, de különösen nekünk magyaroknak, valamint a magyar szellemi elitnek - ha létezik egyáltalán -, és van mit tanulnunk a történtekből.
Szerintem két dolgot el kell ismernünk rögtön az elején: Először is a globalizáció, valamint a liberális demokrácia az emberiség történetében egyedülálló módon hihetetlen mértékű fejlődést hozott el az egészségügy, az életszínvonal területen, valamint jóval kevesebb háború van a világban, mint korábban. (Mégha az érzet nem is ez, az adatok ezt mutatják.) Természetesen ez nem igaz minden országra, a Föld összes lakójára, de a többség számára talán pozitív, hogy nem kell valamilyen fertőző megbetegedésben meghalni 40 évesen, vagy halomba gyilkolni egymást lövészárkokban nagyjából 20 évente, valamilyen értelmezhetetlen ideológiának való megfelelés okán. Másodszor ugyanez a globalizáció és liberális demokrácia összefogva a technikai fejlődéssel kifejezetten rosszul teljesített az elmúlt 20 évben. Joggal érezhetik azt egyes középosztálybeliek, nem csak Magyarországon, hanem a világ többi felén is, hogy lecsúsznak, korábbi életszínvonalukat nem tudják fenntartani. Egy liberális demokrata számára az első tény elmagyarázása, a második tény megoldása a feladat mindenekelőtt. Szerintem ma Magyarországon hiány van az ilyen higgadt beszélgetésekből.
A New York Times-ban megjelent a napokban egy elég jó cikk Thomas L. Friedmann tollából, aki számos kiemelkedő könyv szerzője, és akinek az írásait előszeretettel ajánlom mindenki számára. Ő az írásában azt feszegeti, hogy egy modern vezető mindennap felteszi magának a kérdést, hogy milyen világban élünk? Alapvetően négy nagy téma köré csoportosítja a válaszait a mai világról, és szerintem ezeket érdemes nekünk is megfontolni:
Az első dolog, amit kiemel az maga az összekapcsolt világ, ahol élünk. Tinédzser koromban, ha szerettem volna találkozni a barátaimmal mindig előre megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk. Ha közbejött valami, és nem jelent meg a barátom az adott helyen, akkor elég kevés opcióm maradt a várakozáson kívül. Mára ez drámaian megváltozott. Megszámoltam, csak a zsebemben lévő mobiltelefonban 6 olyan applikáció van, az sms-től a video chatig, amivel bárkivel, a világ bármely részén fel tudom venni a kapcsolatot ingyen, vagy minimális költségért, bárhonnan. Ez bizony hatványozottan igaz a vállaltok szintjén is. Jelenleg egy mikro multinál dolgozom, ami kb. 140 főt foglalkoztat a világban, és 92 országban vannak ügyfelei. Összerakni egy ilyen céget már többé nem a méret, vagy a rendelkezésre álló tőke kérdése. Thomas L. Friedman cikkében azt írja, hogy korábban a gazdasági siker a tudás felhalmozásán, és annak agresszív védelmén alapult, de mára a megszerzett tudás nagyon nagy mértékben avul el. Így a jövőben az tud gazdaságilag sikeres lenni, aki a lehető legnyitottabban be tud csatlakozni a tudás, az információ áramlásába. Megint a személyes példámmal élve: van olyan kollegám, aki az adott országban egyedüli alkalmazott, de egy globális csapatot vezet. Egész egyszerűen azért, mert nem fizikai lokációhoz ragaszkodunk, hanem globálisan megszerezhető tudáshoz. Magyarán egy ország, ami úgy gondolja, hogy lecsatlakozok valamifajta félreértelmezett önállóság okán ezekről a globális tudásláncokról nem lehet sikeres manapság.
A második észrevétele, hogy egy jó vezető szélesre tárja az országának a kapuit a technológia és a globalizáció előtt, mert így elsőként tapasztalhatja meg a változásokat, valamint bevonzza a legintelligensebb, és a kockázatra legéhesebb tehetségeket. Egy elég jó példával él: Ki a Microsoft vezérigazgatója? Satya Nadella. Ki a Google vezérigazgatója? Sundar Pichai. Ki az Adobe vezérigazgatója? Shantanu Narayen. Gondolom mostanra kapizsgáljátok már. A legtehetségesebb emberek oda vándorolnak, ahol a rendszer nyitott a szabad kereskedelemre, valamint a bevándorlásra. Szerintem a bevándorlás körüli hisztivel pont a jövőnket éljük fel. Ne tessék félreérteni, nem gondolom, hogy szélsőséges muszlim terroristákat kellene tömegével beengednünk. Ellenben azt gondolom, hogy az elmúlt években tapasztalt bezárással elüldözzük az olyan tehetségeket, akik esetleg 10-15 év múlva az adott területükön meghatározó vállalatokat tudnának működtetni, akár Budapestről. Sok mindent lehet, de a bevándorlás politikát nem lehet Mari néni ízlésére bízni Sajóbábonyból.
A harmadik meglátás a fentiekből következik. Ez az egymással összekapcsolt világ bizony globális problémákkal szembesül, amelyek megoldhatatlanok nemzetállami keretek között. Szerintem a környezetszennyezés, a technológiai fejlődés által okozott problémák vagy a pénzügyi rendszerek összekapcsoltságából adódó kérdések nem megoldhatók nemzeti keretek között. A Romániában a Tiszába ömlő cián ugye nem állt meg az országhatárnál? Ugyanígy a Braziliában kivágott esőerdők okozta károk sem állnak meg az államhatárnál, és igen, hatással vannak ránk. Ahogy a Facebook privacy policy-ja sem áll meg Hegyeshalomnál, hogy elnézést kérjen, ha esetleg a cég kilóra eladja a szokásainkat, az életünket, a legféltettebb titkainkat annak, aki fizet érte. Ezentúl legalább 2008 óta azt is tudjuk, hogy a pénzügyi rendszer problémái sem állnak meg a határnál. (A nem igazán jó egészségi állapotnak örvendő Pannon Puma nagyjából egy hét alatt döglött meg anno.)
Végül nem árt a történelmet sem ismerni. A széttöredezett, egymással versengő, nacionalista országok nagyjából 20-30 évente lángba borították Európa egy részét, vagy az egész kontinenst akár. Az EU és a NATO pontosan ennek a megelőzésére jött létre. Ennek köszönhetően a délszláv háborúktól, valamint a Krími konfliktustól eltekintve jelentős összecsapás nem volt Európában. Teszem hozzá egy a korábbiakhoz hasonló konfliktus az atomfegyverek árnyékában komoly következménnyel járna.
Sem Donald Trumpnak, sem Vladimir Putinnak nem érdeke egy erős Európa, mert az komoly versenybe kényszerítheti őket. Érdeke azonban olyan versengő nacionalista vezetők jelenléte Európában, aki kifejezetten gyengítik a kontinens egységét. Meggyőződésem, hogy Oroszország egy egységes és erős Európa mellett labdába sem tudna rúgni, és az USA-nak is fel kéne kötni a gatyamadzagot még középtávon is, ha versenyezni szeretne velünk.
Szerintem 21. századi vállalatvezetőként, vagy a szellemi elit tagjaként, esetleg a közelgő EU parlamenti választások kapcsán érdemes elgondolkodni ezeken a kérdéseken. Kíváncsi vagyok mit gondoltok erről, odalent kommentben írjátok meg!
A hivatkozott The New York Times itt találátok.
