Állunk a parkolóban. Bentről techno zene szűrődik ki. Hideg van, sál sapka. Másnak, de nem nekem. Én 132 kiló 184 cm. Ennyi zsír egészen jól szigetel, hogy soha ne fázzál igazán. Mostanában önpusztító életmódot éltem. Most eszedbe jut az ex, a spuri, a koksz, a hernyó, a kristálymet, vagy, hogy iszom. Ízlésedtől függően. A cigi alap.
Tévedsz barátom. Én más önpusztításba szerettem bele: zabálok. Szar műsor megy a tévében? Mi van a hűtőben? Unatkozok? Mi van a hűtőben? Stresszes napom volt? Mi van a hűtőben? Vagy csak egyszerűen csináljunk valamit! Mi van a hűtőben? Fojtsuk le valamivel. Mi van a hűtőben?
Szóval itt kint, a hideg parkolóban előnyei vannak. Nem fázok. Persze ott vannak a hátrányai is: Két emelet lépcsőzés - alacsony belmagasság mellett - öt perc lihegéssel jár, fürdök az izzadságban, a pulzusomat érzem koppanni a belülről a tarkómnál. Meg kell állni. Nyáron klíma nélkül az élet pokol. Izzadok 7/24. A ruhákat állandóan „kinövöm”. Az XXL szorít, hasban a gombolás szétfeszül.
Szóval itt állunk a parkolóban, mások fáznak, nekem még pont jó. Bentről áramlik a techno. Kapaszkodás az utolsó szalmaszálba: „Ez a hely a gyűrött nyakú dinnyehordóknak való.” – mondom. „Gyere, meglátod jó lesz.” – mondja.
Bemegyünk. Regisztráció. Igen, fogyni akarok. Akarok? Igen elfogom, hogy kaptam felvilágosítást az orvosi állapotomról. (Nem kaptam, szerencsére.) Öltöző. Nem csak gyűrött nyakú dinnyehordók.
Lehet így is lehet élni? Futópadon gyaloglás. Életemben először. 10 perc. Lihegek, izzadok. Hol a vége? Még csak 3 perc telt el? Majd elliptikus tréner, bicikli. Az „edzés” kevesebb 40 perc. Régen nem érzett, de jóleső fáradtság. Aznap úgy alszok, mint a bunda.
Abban a parkolóban három éve álltunk. Most 102 kiló 184 cm. Nincs problémám 100 emelet lépcsőzéssel. Örömmel vetem alá magam válogatott kínzásoknak, sőt egyre inkább keresem azokat. Teljesen más módszerek, más étrend és a hűtő ajtó is ritkábban nyílik. Ha nyílik az egészségesre fókuszálok, kevés szénhidrát, zöldek, sok víz mellett.
Rendszeres mérlegelés, pulzus figyelve. Azt hiszem elfogadtam, hogy az egészség fontos dolog. Jobban érzem magam. Persze nem múlik el nyomtalanul az önpusztítás. Striák a hason külsőleg, és azt hiszem, jól gondolom, hogy a szervezetem belseje sem felejt. De igyekszem, és élvezem. Ha nem muszáj, nem döglenék meg 50 évesen, valamilyen jópofa szív és érrendszeri megbetegedésben.
De hogy jön ez a történet a blog – általában közéleti - témájához? – teheted fel jogosan a kérdést. Nem is olyan régen belefutottam egy Meskó Bertalannal készített interjúba a Figyelőben*. Őt–egyedüli magyarként – megtaláljuk a Future Health 100-as listáján, amely a jövő egészségügyét meghatározó innovátorokat tömöríti és 2016-ban pedig a digitális egészségügy legnagyobb hatású szakértőjének választották.
Ez az interjú elgondolkodtatott. Sok minden változott az elmúlt három évben az egészségi állapotomban. Közgazdász nyelvezettel élve, maradjunk annál, hogy javultak a kilátásaim az egészségem tekintetében. Magyarán feltételezhető, hogy nagyobb eséllyel nem halok meg, válok keresőképtelenné idejekorán. Így többlet (adó és javak) előállítására leszek képes ahhoz képest, mint aki nem figyelve az egészségére önromboló életmódot folytat. Ha már közgazdaság, akkor egy normális univerzumban ezek a javuló kilátások, javuló költségekkel is járnának. Mármint egy normális univerzumban. Kár, hogy mi itt, és most nem abban élünk. Mert ha valami nem változott az egészségi állapotom függvényében, akkor az a teherviselésem mértéke. Az államot nem igazán érdekli, hogy javultak a kilátásaim, kvázi csökkentettem a várható velem kapcsolatos költségeket, az ugyanakkora terhet ró rám. De lássuk mit nyilatkozott erről a problémáról Meskó Bertalan:
„Mert az egészségbiztosításnak világszerte százszor vagy akár ezerszer is többe kerül egy dohányzó, helytelenül étkező és keveset mozgó páciens, mint egy egészségesen élő. Miközben ma mindkettő lényegében ugyanannyi járulékot fizet. Ez a hatalmas aránytalanság nem tartható fenn, ezért a modern, viselhető eszközök által gyűjtött adatok előbb-utóbb kihatással kell, hogy legyenek az országok egészségügyi rendszereire. Ha mi magunk nem találjuk ki, nem szabályozzuk ezt, akkor piaci alapon történik meg az átállás, ki lesz kényszerítve.”
Az európai ember a „panda, ami nem kefél a létfenntartásért” – nagyjából így lehet összegezni azt a sirámhalmazt, amelyet neves társadalom tudósok hangoztatnak, a közgazdászokkal karöltve. Fogyó és öregedő népesség mellett kellene fenntartani a nyugdíjrendszert, az egészségbiztosítási rendszert. Mindamellett, hogy nem feltétlenül csak törvényalkotással, de sokkal inkább a közgondolkozás megváltoztatásával azonnal neki kellene állni a „gyerekvállalási” kedv fokozásához szerte Európában- amiről most csak ennyit, mert jelen írásnak nem célja e témakör további boncolgatása -, egyfajta kényszerpályaként át kell gondolni a nyugdíjkorhatár növelésének a kérdését. Erre sokan csak annyit mondanak: „Anyád!”. Nos, nem tudok nem egyetérteni. Például ma Magyarországon megnövelni a 65 éves nyugdíjkorhatárt hülyeség. Egészen egyszerűen egy mai 65 éves férfi, nincs abban az egészségi és szellemi állapotban – tisztelet a kivételnek-, hogy érdemi, építő munkára képes legyen. Ellenben egy közösség legjobb befektetése, ha az emberekbe fektet. Egy állam esetében ez az egészségügy, valamint az oktatásügy.
A feladat tehát adott, valamilyen módon ösztönözni kell a fiatalabbakat arra, hogy évtizedek múlva képesek legyenek egészségileg, lelkileg és szellemileg ellátni feladataikat, mindezt úgy, hogy addig is kevesebbe kerülnek a közösségnek.
Einstein szerint: „Nem lehet megoldani problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket.”. Így nekünk sem lehet a 19. század végén, 20. század elején keletkezett intézményi rendszerrel, gondolkodással megoldanunk a problémáinkat. Azok az akkori kor emberére, megoldásaira, technológiáira lettek szabva, de jól működtek egy darabig, de meghaladta őket az idő. Nem javításra, hanem cserére szorulnak. Mennyi időnk van a változásra? Ha tegnap kezdtük volna is késő lenne. Kár, hogy mind az európai, mind a magyar politikai mezőny zsúfolásig van olyan politikusokkal – ne nevezzük őket vezetőknek –, akik az elmúlt több száz év legtehetségtelenebbjei. Látóhatáruk az adott pillanat, a legjobbak esetében talán 1-2 év, világlátásuk a 70-es években ragadt. Se ötletük, se tudásuk változtatni, és ami a leginkább búsulásra ad okot, hogy valószínűleg ésszel sem érik fel a szükségét. Lehet nem véletlen, hogy ma Magyarországon az Emberi Erőforrások Miniszterét – amely név már önmagában is röhej, ha belegondolunk – nem Meskó Bertalannak hívják.
*(Figyelő 2016 51-52 szám, 52-54. oldal)
Érdeklődőknek:MedIQ blog
