Think Tanking

Az Intézményesített Árulkodás

2017. május 30. 20:11 - wirthtamas

Felnyomni Mást Nem Cool

Mulya gyerek voltam. Rendkívül mulya. A családi anekdoták között szerepel egy eset, amit most megosztok veletek. Éppen a szomszéd sövényén repültem át egy jól irányzott tasli után.  Nagynéném, aki igen harcias természettel áldott meg az Ég, kirontott a házból, és ő tette helyre az engem éppen a szomszéd ház előtt inzultáló kölyköt. Elmondása szerint nézte egy darabig a konfliktust majd mikor úgy gondolta, hogy nem tudom megvédeni magam kirontott a házból. Az eseten azóta is jókat röhögünk, ahányszor szóba kerül. Bitzosan Neked is van hasonló sztorid.

Nem szokott azonban szóba kerülni, de én akkor majd elsüllyedtem szégyenemben. Amikor én kölyök voltam, nem volt szokás felnőtteket bevonni a konfliktusokba. Szégyen volt. Sokkal nagyobb, mintha alulmaradsz a harcban.

 Történt ugyanis, hogy mi gyepáltuk egymást a suliból hazajövet kisebb-nagyobb rendszerességgel. Tudniillik nem jött értünk senki, hanem megoldottuk gyalogszerrel, kulccsal a kezünkben. Még akkor is, ha történetesen nálunk mindig volt otthon valaki. Valahogy tudták a szüleim, hogy jobb, ha egyedül jövök haza a suliból.

Hogy miről jutott ez az eszembe? A napokban szóba kerültek a „mai fiatalok”. Onnan tudod, egyébként, hogy elkezdtél öregedni, ha a tizen- és huszonévesekről, már mint „mai fiatalokról” emlékezel meg.  Szóval mai fiatalok, vagy trendi módon a „Millenials”, vagy másképpen az Y generáció vége, meg a teljes Z generáció. Kinek, ahogy tetszik. Szóval beszélgettünk, mi „nagy öregek” ott a „mai fiatalokról”. Volt minden mi jelmezi őket, mikor érzik jól magukat, elvárások vs. teljesítmény. Zsörtölődtünk, de ugyanakkor tettünk néhány fontos megállapítást is: nevezett nemzedék imádja „felnyomni” egymást.

Mi anno, ahogy a fenti példában is leírtam, egyfajta véd- és dacszövetségben voltunk. Még a legádázabb ellenségek is, azonnal védték egymást, ha pl. egy tanár megjelent a verekedés helyszínén, és körmünk szakadtáig állítottuk, hogy nem történt semmi. Valahogy tudtuk, hogy így van rendjén. Ha volt, aki mégis árulkodott, annak megvetés, és kiközösítés lett a sorsa hosszú időre. Nem árulkodtunk pont.

Ezzel szemben azt látom, hogy valami megváltozott. Gondolkoztam rengetget, hogy hol lehet a probléma. A helyzet az, hogy látom a saját fiamon, hogy az iskola jelenleg egyfajta elvárásként fogalmazza meg, hogy egymást „nyomják fel” a gyerekek. Bátorítja őket erre, már-már intézményesített módon. Oda a betyárbecsületnek, és ezzel gyakorlatilag egy belekódolja egy generációba azt, hogy ez helyes, ez követendő. Aztán ezek a „gyerekek” előbb-utóbb megjelennek a munkaerőpiacon, és azt hiszik, hogy ez így normális. Nem az ő hibájuk, de normálisnak akkor sem normális.

Természetesen vannak kivételek, de nagy átlagban ez a helyzet. Iskola híján a feladat ránk maradt, hogy elmagyarázzuk, mi a betyárbecsület.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csakaduma.blog.hu/api/trackback/id/tr6812552461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása