Volt egy álmunk. Nekünk közösen. 1989-et írtak. Én akkor a csattogós lepkét tologattam, de érzetem az álmot, és ami azt illeti meg is örököltem. Te talán még tervben sem voltál, de még ez esetben is pontosan tudod miről beszélek.

Úgy szólt az álom, hogy szeretnénk úgy élni, mint az osztrákok, és hogy szeretnénk szabadok lenni. Visszatekintve, talán picit többen szerették az első részét, a másodikat megcsak úgy félszívvel. Pedig a első nincsen a második nélkül. Nagyon nincs.

Mert a szellemileg szabad, egészséges, önmegvalósító ember csodákra képes. Vegyük például 1961-et, amikor Kennedy bejelentette, hogy az Egyesült Államok 9 éven belül embert fog küldeni a Holdra. Nekem talán ez a történet, ami a legjobban megmutatja a szabad ember erejét. A bejelentés pillanatában senki nem tudta, hogy milyen technológiával, milyen úton fogják elérni a célt, de egy valamit biztosan tudtak a szellemi szabadság elnyomására építő Szovjetunió előttük jár. Az inspiráló cél hatására amerikai fiatalok milliói választottak olyan pályát, amellyel remélhették, hogy dolgozhatnak ezen a célon. Igen, 1969-ben az Egyesült Államok szabad elméi embert juttattak a Holdra, ők mindannyian. A történet nem ér itt véget, messze sem. Valahogy mindig többnek gondoltam még ennél is az Apollo 13 történetét, amely még ennél is jobban mutatja meg a szabad emberben rejlő lehetőséget. Az Apollo 13 esetében minden beütött, ami beüthetett. Le merem írni, a körülmények ismeretében, hogy a három űrhajósnak az 1970-es küldetés alatt meg kellett volna halnia. A szabad, kreatív ember ellenben képes volt élve hazajuttatni őket sok százezer km távolságból egy űrhajónak aligha nevezhető repülő vasdarabban. Tisztázzuk, ha ez a szovjeteknél történik, mindenki meghal a legnagyobb titoktartás mellett... Nem mellékesen az űrprogram hatására a tudományos pályára lépő milliónyi amerikai olyan technikai újításokat tett le aztán az asztalra, mint a személyi számítógép.

A szabad ember a szabadságából következően kreatív, mer alkotni és nagyszerű dolgokat hoz létre az űrrepüléstől a gyógyászaton keresztül, a művészetekig. Mert nem fél másook véleményétől. Az én olvasatomban ez a liberális demokrácia.

Sajnálatos módon elterjedt egy elképzelés itthon a liberális demokráciáról, ami valahogy úgy szól, hogy a liberális demokrácia az, amikor egy drogos buzi seggbe dug a nyílt utcán, az emberek meg nézik, és tapsolnak hozzá. Aki valaha találkozott meleggel, pontosan tudja, hogy esze ágában nincs seggbe dugni, köszöni szépen szeretetben, békében eléldegél a kapcsolatában. Aki valaha találkozott a liberális demokráciával, pontosan tudja, hogy nem a szabályok nélküli élet világa az. Egészen határozottan ki vannak jelölve a keretek, de azon belül mindenki kedvére játszik, alkot. Igen, alkot, és a teljesítménye alapján van megítélve, nem pedig az uram-bátyámkodás rendszerében betöltött helye szerint. Nem állítom, hogy a liberális demokrácia tökéletes, de azt állítom, hogy nem találtak fel jobb rendszert még az ember szabadságán kívül az általános jólét megteremtéséhez.

Minden olyan rendszer, így az illiberális demokrácia is, amely bármilyen mértékben a szabad, kreatív ember korlátozására épít bukásra van ítélve, és alkalmatlan a jólét megteremtésére.

Persze a liberális demokrácia felelősségekkel is jár. Mert az vagy, amit a magad kreativitásából elérsz. A jelenlegi nagy illiberalizmusunk esetében sokkal egyszerűbb felfelé mutogatni, hogy én mint egyén miért vagyok sikertelen, boldogtalan, pénztelen stb. Ez egy liberális keretek között működő rendszerben elképzelhetetlen, csak magadat okolhatod.

Néha az az érzésem, hogy a magyarságnak valami fajta lelki perverziója van az „erős kezű” vezető iránti igényben. Aki megmondja, mit csinálj. Gondolkozik helyetted. Mert kreatív nem akarsz lenni. Aztán majd utáljuk közösen, ha nem úgy mennek a dolgok. Én azt látom, hogy a világ nagy vezetői, akik igazán elértek valamit ebben az értelemben nem voltak „erős kezűek”, sokkal inkább inspiratívak. Nelson Mandela, Martin Luther King, Teréz Anya, II. János Pál Pápa, Abraham Lincoln, mindnek volt egy álma, és képesek voltak arra, hogy rávegyenek más szabad és kreatív embereket, hogy velük álmodjanak. Inspirálták őket.

Az elmúlt évszázadok magyar sikertelenségének egyik nagy oka szerintem pont az arra való törekvésünk, hogy erős kezű vezetőt keresünk, nem pedig inspiratívat. Nekem Április 8-án a kérdés az lesz, hogy hogyan tudjuk megálmodni ezt az országot. Nem tervek, pontok, pártprogramok, hanem egy inspiráló álom kell a szabadságában kreatív ember számára. A többi megy magától, mert biztosan lesz, aki tovább álmodja azt az álmot.

Én mélyen hiszek a szellemileg szabad, kreatív ember erejében. Ti milyen országról álmodtok?