Ma elmesélek két történetet, különös aktualitásaik okán.
A hét elején családi körben beszélgettünk. Egyszer csak a régi időkre terelődött a szó és anekdoták következtek arról, hogy hogyan utaztunk a 70-es és 80-as években. Felelevenedtek az emlékek a határellenőrzésekről, amikor az emberfia vagy lánya megpróbálta átlépni a vasfüggönyt. Az autót kipakoló, tankba tiltott valuta után kutató vámosról, a határon leadott pontos listáról, hogy mi van nálunk. A trükkökről, hogy hogyan lehetett „átcsempészni” a határon valamit.
Arról, hogy 50 dollárt lehetett „kiváltani”, ami arra nem volt elég, hogy Bécsig éhen haljon az ember. Valamint a korlátozás megkerüléséről, a kempingszékbe heggesztett „dugi” valutáról, a kinti rokonoknak itt odaadott Forintról, amit odakint Márkában kaptunk meg. A piros, meg a kék útlevélről és a kegyről, amit az állam gyakorolt, ha három évenként Nyugatra mehettél. Az alig tíz éves nyugatra látogató gyerekről, akinek a háromujjnyi vastag aktáját az állambiztonság funkcija a legkisebb arcrezdülés és szégyenérzet nélkül rántotta elő. Ez tehát az első történet. A rendszerváltás előtti Európa, innen Keletről nézve.
A második történet napjainkban játszódik. Történt, hogy néhány héttel ezelőtt egy gyors elhatározástól vezérelve lefoglaltam egy szállást Zakopaneban. Múlt hét pénteken autóba ültünk reggel és elvezettünk kb. 5 óra alatt Lengyelországba Szlovákián keresztül. Azért tartott ennyi ideig, mert sajnos még nincs autópálya végig, de hamarosan az építkezések alapján Miskolc és határ között 180 milliárdért, valamint a szlovák szakaszon több helyen is épül az új autópálya az Európai Unió finanszírozásában.
Utunkat kétszer szakítottuk meg, egyszer kávéztunk egyet, majd tankoltunk. Két határt is átléptünk, de senki nem állított meg, csupán le kellett lassítanunk 60-ra, mindkét alkalommal. Listát a nálunk lévő dolgokról nem írtunk, nem adtunk le senkinek, útlevél nem volt nálunk, csupán személyi igazolvány. Mindezek tetejébe, nem váltottunk legyen zloty-t sem, mert zsebünkben ott lapult a bankkártya, amivel kényelmesen meg tudtunk vásárolni mindent. Zakopane gyönyörű, fantasztikus szállodákat, gyógyfürdőket, felvonókat építenek lengyel barátaink, szintén az Európai Unió segítségével.
Hát eddig a két történet. A kettő történet között eltelt 30-40 év, de a két történetet innen nézve egy világ is elválasztja egymástól. Az egyik történet a harcban hisz, a kontrollban, a kerítésekben, ellenőrzésekben, a hivatalok mélyén megbúvó funkcikban, megmondó emberekben, hülye politikusokban. A másik történet az emberek kreativitásában, a szabadságban, a szabad mozgásban.
Mi magyarok a világ talán legrövidebb emlékezetével megáldott nemzete pedig itt állunk 2019. májusában. Mögöttünk a régi világ az összes szörnyű emlékével, körülöttünk az új a maga problémáival. Gyakran hallom, hogy nekünk nem adott semmit az Európai Unió. Tényleg? Mi a helyzet a helyi bölcsivel, új könyvtárral, művelődési otthonnal, főtérrel, az elkerülő úttal, amelyek mind az EU támogatásával készültek?
Tény: Az Európai Unió naponta 2 milliárd Forinttal támogatta Magyarországot az elmúlt 12 évben. Ez összesen tízezermilliárd forint. Ha ezt százforintosokban összeraknánk, akkor kicsivel tovább érnénk, mint a Föld Hold távolság fele. Sok pénz. Rengeteg.
Jelen pillanatban Magyarországon tömeges agymosást követnek el önös érdekek mentén. Ne feledjük, soha nem volt annyira egyszerű befolyásolni a véleményünket, mint manapság. Meg is teszik. Aki nem hiszi, hogy így van nézze meg ezt a videót.
Most meg üzenni készülünk Brüsszelnek, és ahogy a közvéleménykutatások mutatják fogunk is. Mert fel lettünk hergelve. Nagyon. Nagyjaink ismét Oroszországhoz dörgölőznek, de mi még mindig úgy akarunk élni, mint az osztrákok. A kettő nem megy egyszerre. Külön ironikus, hogy az osztrákok most kergették el a fenébe a saját oroszokhoz dörgölőző politikusaikat.
Nos ezt a két világot ez a fenti két történet választja el egymástól. Nekünk nem kevesebb, hanem több Európára van szükségünk: Forint helyett Euróra, funkcik helyett bátor Civilekre, hajbókoló, urambátyámkodó, minden bajban másokat okoló (Sorosozó, migránsozó) majmok helyett tenni akaró emberekre, a melegeket és a klímaváltozást leszóló házelnökök helyett, széleslátókörű fiatal friss politikusokra.
Divat lett Európát temetni, csak senki nem tudja mi lenne a temetés után? Határok? Kerítések? Vagy még rosszabb, háborúk? Európát építeni kell, itt és most. Vannak problémáink? Igen. A kerítések és gyűlölet a megoldás a problémánkra? Nem. Ezeken tessék elgondolkozni május 26-án a fülkében az x előtt.
Megjegyzés: a cikkhez használt képek illusztráicók
